Erdei Iskola Dobogókőn

image post

Egy fantasztikus új kezdeményezésnek szeretnénk most teret adni a megújult Dobogókő Egyesület honlapon.

Egy régi egyesületi tagunk, barátunk felajánlotta, hogy Mi közölhetjük le Dobogókőn készült könyvének oldalait egyfajta ajándékképpen tagjainknak és minden Dobogókőinek.

Amikor Farkas Istvánt a könyvről és az elkészülés körülményeiről faggattam, csak ennyit írt szerényen:

“Nem gondolom fantasztikusnak. Egyszerűen gondolatok, melyek a dobogókői élményekből, benyomásokból táplálkoznak. Az írás elkészültének körülményei: a kis nyaralónk terasza, a nyári délelőttök csendje, a dobogókői levegő és feleségem gondoskodó figyelme.”

Nekem személy szerint nagy élmény volt elolvasni a kéziratot, de remélem minden dobogókőinek és Dobogókőt szerető olvasónak is ugyanez a különös érzés és öröm lesz feleleveníteni és átélni azokat a hangulatokat amelyek idekötnek minket.

Nem tudjuk, hogy köszönhetnénk meg jobban ezt az ajándékot minthogy rendszeresen közlünk belőle fejezeteket a szerző eredeti fotóival.

Most elsőként olvassák szeretettel a Bevezetőt…

 

Bevezetés

 

Iskolába azért jár az ember, hogy tanuljon. Nagy ajándék a kötelező oktatás. Megtanít írni, olvasni, számolni és tanulni. Még nagyobb az ajándék, ha olyan tanár tanít, aki kedvet tud csinálni a további tanuláshoz akkor, amikor a nebuló keze, lába, izmai, csontozata, étvágya és egyéb vágyai megsokszorozódnak. De az igazi nagy ajándék az olyan tanár, aki tüzet tud gyújtani a tanulóban: örökké lángoló és másokat is gyújtó tüzet, mint ahogy az Naciketasal, Ardzsunával, vagy Jánossal, az evangélistával történt. Az ilyen tanárokkal hosszabbrövidebb ideig együtt kell élni, mert különben újra és újra elalszik a fa. Az együttélés Keleten tényleges együttélést jelent, míg Európában inkább az iskolaforma honosodott meg. Iskolában nehezebb tanítani és tanulni, mert nincs állandó kapcsolat a tanár és a tanulók között. Állandó kapcsolat megléte esetén is igen nagyok a nehézségek, mert a tanító más nyelvet használ, mint a tanuló. Ha ismernék is egymás nyelvét, akkor sem tudná átadni a tanár az értését, azt, ami a lénye. Pusztán a tudását tudná átadni – a szavak, a fogalmak tudását –, az értést nem és a létét sem. Hatalmas erők dolgoznak a tanulóban és körülötte, hogy a már egyszer megtanult dolgokat elfelejtse, de legalábbis úgy gondolja, hogy már tudja, tehát nem szükséges értenie is hozzá. Pedig az értés – sokak szerint – egy egészen más minőségű létezést feltételez, mint a tudás. Az értés az, ami egyensúlyt teremt a tanulóban a létezése és a tudása között. Csak az értett és lényébe beépült tudás, azaz az értés válik a tanuló hasznára. Ez az értés biztosítja a létezés olyan fokát, ami mint tűz, egy idő után már nem alszik el, és amely akár mások fájának meggyújtására is alkalmas.

Gazdag ember vagyok. Számtalan tanárom volt, akiktől rengeteget tudtam meg a világról és az emberekről. És volt két olyan “tanítóm” is, akiktől megtudtam önmagamról mindazt, ami a tűz felparázslásához kell. Az első a természet volt maga – szűkebb körben Dobogókő és környéke –, a másik pedig emberek közvetítette válogatott könyvek egy szűk köre, melyek sorra visszaigazolták azokat, amikre az első “tanítóm” megtanított. A könyveket bárki elolvashatja és a természetbe is kimehet. Mégis azt tapasztaltam, hogy az emberek – már aki tanulni akar – a hozzájuk hasonló, azaz ember formájú tanárokat jobban szeretik a természetnél. Ez nem is lenne baj, csak az a sajnálatos, hogy manapság, bár a tanár számtalan, tanítóból egyre kevesebb van. A természettel való együttélést, még a könyvekkel való együttélésnél is kevesebben választják. Érthető is, hiszen mára már szinte minden tudásunk elveszett, ami a természettel való együttéléshez nélkülözhetetlen. Nem tudunk tüzet rakni, nem tudunk a vízzel gazdálkodni, a földet megművelni, nehezen viseljük a kényelmetlenséget – a hideget, a meleget –, mindent szennyesnek tartunk, amit nem mostunk fel, -le, -meg, -ki, naponta, nem látunk, nem hallunk és a szagokat, ízeket sem érezzük. A mai tanáraink: a tévé, az újságok és a reklámok mind ezekre tanítanak minket, és mi jó tanulók vagyunk. Örülünk, ha megdicsérnek minket a jó vásárlásunkért és máskor is odamegyünk. Pedig az, ami a természetben él mind tiszta: “nézzétek az ég madarait, a mezők liliomait…”, „minden tiszta, ami a földből nő ki”, „semmi sem szennyes, ami a szájon át megy be…”. Gaia – a Földanya – egy tiszta élőlény, akinek viszont folyamatosan alkalmazkodnia kell – többek között – számtalan ember teremtette körülményhez. Az Ő alkalmazkodásának figyelése – például az éghajlat, az atmoszféra állandóságának fenntartására – önmagamra taníthat meg.

A jó iskolákban fizetni kell a tudásért. Idővel és pénzzel is. És dolgozni is kell. Ha nem kell fát vágni, vizet hozni, akkor fűteni kell, vagy élelmet szerezni. Ha pedig már ezeket sem kell, mert mindent készen kapunk a pénzünkért, akkor látva a helyét és szerepét – dolgozni kell önmagán a tanulónak: türelemmel, figyelemmel, fegyelemmel, kitartással, lehetőleg mégis lazán, természetesen, mintha játszana.

Iskolám, bennlakásos lévén igen drága volt, de cserébe ott volt kéznyújtásnyira minden szemléltető eszköz, módszertani bemutató, kísérleti labor és audiovizuális oktatóterem. A megfigyelhető eszközök, kísérletek lehetőségének száma pedig végtelen. A “tanító” segédei a legjobbakból álltak össze:

  • a tiszteletet a csillagok tanították,
  • az önmérsékletet a “vadmacskánk”,
  • az éberséget az őzbak,
  • a türelmet a róka és a zöld gyík,
  • az akarat fejlesztését a Disznós árok,
  • az érzelmek feletti uralmat a fák,
  • a felelősségérzetet a fiókáit etető énekes rigó,
  • a kíváncsiság fenntartását, mint a regében, az egyre beljebb és beljebb csalogató, eltűnő, majd előbukkanó szarvasok és
  • kedélyt és életörömet a rókakölykök.

Bizonyítványt nem kaptam, mert ebben az iskolában nem tartották fontosnak a papírt, csak a mindennapi vizsga eredményét. A vizsga témája napról napra változott, de a kérdés mégis, mindig ugyanarról szólt: ember voltál-e ma? Vagy ahogy a régi könyvekben olvasni:

  • van-e már önismereted?
  • van-e már lelkiismereted?
  • van-e már saját akaratod?
  • van-e már igazi célod?
  • tudod-e honnan jöttél?
  • tudod-e mit tehetsz egyáltalán?
  • tudod-e ki az, aki azt mondja benned: én?
  • tudod-e hol az igazi otthonod?
  • tudod-e mi a kötelességed?
  • tudod-e ki az a másik?

A természet – mivel tudja az igazat – még annyira sem ad ezekre a kérdésekre közvetlen választ, mint a könyvek, mégis minden csendes, vagy éppen nagyon is mozgalmas perc, megfigyelés, kísérlet, tapasztalat és érzés közelebb vitt a válaszokhoz. Az olyan válaszokhoz, melyek már nem más válaszai voltak, hanem az enyémek, mert a saját tapasztalatomra épültek.

Az alábbi történetek az iskolai tanrendből valók. Az első néhány mese inkább alsósoknak szól. Csak később kellett vizsgázni a komolyabb tantárgyakból. Nem voltak kötelező foglalkozások, inkább olyan fakultatív félék. Ezért aztán ritkán voltunk többen az órákon, mint ketten, hárman. Miután elvégeztem az iskolát, lehetővé tették számomra, hogy tovább lépjek, tovább tanuljak, visszatérve az erdőből a hétköznapok dzsungelébe. Erről az új iskoláról majd csak akkor tudok beszámolni, ha már kijártam. Addig ezzel kell beérjétek.

Tagged :

Leave a Reply




Current day month ye@r *