Erdei Iskola 2./ A hótündér

image post

Tudjátok kis unokáim, azt mesélik manapság, hogy már japán tudósok is megvizsgálták Nostradamus jövendöléseit és ők is igazolták azok megalapozottságát. Már láthatjátok a tévében és a DVD-ken azokat az értelmes, jóindulatú ám igencsak furcsa lényeket, akik majd leváltják itt a Földön az értelmetlen, életképtelen, rosszindulatú és állandóan egymással harcban állókat. Mindez lehetséges, már csak azért is, mert nem valószínű, hogy ki tudunk olyat találni, ami már ne létezne valahol, illetve, ha nem is létezik, azzal hogy kitaláltuk már létezik is.

Na, de én nem ezekről a furcsa figurákról, hanem angyalokról és tündérekről szeretnék mesélni nektek. Mesélhetnék Kormi világító, macskaszemeiről, ami olyan most ebben a gyertyafényes sötétben, mintha lidércek mászkálnának kinn a teraszon, mesélhetnék a vörösbegyek koncertjéről tavasszal, vagy halk dudorászásukról ősszel, mesélhetnék a szarvasok játékáról egy tavaszi este csendjében. Ezekről is fogok mesélni, de most először mégis a hótündérről mesélek.

Remélem azt már nem kell ilyen nagy fiúknak bizonygatnom, hogy lépten-nyomon angyalokba és tündérekbe botlik az ember, ha egy kicsit figyel. Sokáig én is úgy voltam vele, mint ti most, amikor összenéztek és mosolyogtok – na már megint mit bohóckodik össze a nagypapa. De aztán egyszer, úgy jó harmincöt éves koromban belebotlottam az első angyalba és csodák csodája, azóta már seszeri seszáma a tündéreknek, angyaloknak. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy nap, mint nap, de azért hetente egy-kettővel biztosan összehoz a jó sorsom.

Szóval, hogy ne szaporítsam tovább a szót, szokásomhoz híven, vasárnap lévén felhúztam a jégeralsót, meg a csizmát és nekivágtam az erdőnek. Az első néhány száz méter után úgy éreztem visszafordulok, mert nagy hó volt, zúzmarás köd és már ez a kettő is elég ahhoz, hogy az embernek eszébe jusson a jó meleg papucsa otthon, ráadásul még a szél is fújta a havat. Szóval az a bizonyos farkasordító, hideg, téli idő volt. Eszembe is jutott egy korábbi kalandom, amikor egy másik angyalka viccelt meg hasonló körülmények között Dobogókőn. Csak éppen meg akartam mozgatni a csontjaimat a finom vasárnapi ebéd után, így hát az üdülő mögött átvágtam az Ilona-pihenő felé csak úgy, torony iránt, mert hát már vagy ezerszer megtettem ezt az utat. Aztán ahogy baktatok a nagy ködös, havas, farecsegtető hidegben egyszer csak feltűnik előttem a ködben egy ház körvonala. No fene – gondoltam – ez meg hogy kerül ide, mikor a legközelebbi háznak Dömösnél kellene lenni, az pedig még vagy tíz kilométer. Nem fogjátok elhinni. Körbe-körbe vezetett az a fránya angyalka, így szépen visszajutottam az üdülőhöz.

Ilyen előzmények és gondolatok kísértek utamon. A köd egyre nagyobb lett. Az volt a szerencsém, hogy találtam egy nyiladékot, amire aztán rábízhattam magam, had vezessen. Már vagy egy órája mentem. Szép lankásan emelkedett a hegygerinc, amikor hirtelen meg kellett állnom. Tudjátok, amit észrevettem, az olyan valami volt, mint mikor ül az ember a Balaton partján, nyári este a mólón, teljes szélcsendben és egyszer csak érzi, hogy valakinek a sóhaja végigsimítja az arcát. Az ott a Balaton angyalának és az én angyalomnak az egymásra találását jelzi, de itt se Balaton, se szellő, se nyár nem volt. Amit észrevettem az egy menyasszonyi fátyol lebbenésénél is finomabb változás volt. A köd ott gomolygott körülöttem, a szél hordta a havat, de mintha valaki meglebbentette volna a ködfátylat egy pillanatra. Megéreztem, hogy valami történni fog.

A köd egyre világosabb lett, egyre csillogóbbak lettek a ködfátylon át a fák koronái és mikor kiértem a hegytetőn a tisztásra, ott volt az angyal. Persze ne egy nagy szárnyas embert képzeljetek el. Óh, dehogy. Az csak a mesékben van. Ez az angyal a tél angyala volt és ott szökdécselt egyik bokorról a másikra és kergette a napsugarat, amely hol itt, hol ott villant fel. Hol egy fűszál vastag zúzmara köntösén, hol egy bokor vékony ágacskájának hósapkáján. De az angyal nem volt egyedül. Bármerre is néztem szinte mindenütt ugrált egy-egy angyalka. Néha tréfából egy-egy bokor elbújt egy ködpamacs mögé, hogy utána annál vidámabban kergetőzzön tovább az angyalkákkal. Hát képzelhetitek. Meg sem mertem moccanni. Csak álltam egy galagonyabokor mellett és szemem, szám tátva maradt. És akkor beszállt a játékba a szél is. Ő adta a játékhoz a zenekari muzsikát. Körbe-körbe forgott a bokrok között, fejével meg-megkoccantotta a zúzmarás, jégcsapos ágacskákat, amik aztán csengtek, bongtak, csilingeltek.

Nem tudom meddig álltam ott, de valamit biztosan rosszul csináltam, mert hirtelen a körben gomolygó köd egy szempillantás alatt elborította a hegytetőt. A táncnak vége lett, a csilingelés abba maradt és a szél újra elkezdte recsegtetni a tisztásszéli fákat.

Bizonyára álomnak véltem volna az egészet, ha este nem mondta volna be a meteorológia, hogy a magasabb hegyeken rövidebb-hosszabb ideig kisütött a nap. De hogy pont ott, pont nekem és pont akkor arra a pár percre. Na nem!  Nekem mesélhet akármit a meteorológus. Én láttam az angyalkákat. Ő talán csak azt látta, hogy kisütött a nap.

Tagged :

Leave a Reply




Current day month ye@r *