Erdei iskola 5./Akadály

image post

Nem volt még tél, csak olyan kicsit hideg, kicsit nyirkos, erdőt altató idő, de reggelente az utakat már porcukorral szórta meg a Mikulás jelezve, hogy ideje lesz a cipőkre is néha gondolni.

Még a nyáron kinéztem magamnak egy jó kis helyet valahol Bodajk és Isztimér között félúton, ahol rendszerint csak a vadak, meg a vadászok járnak – no meg a fényképezni vágyó megszállottak – ott, ahol már augusztusban fel volt töltve a vadetető finomságokkal, szarvas csemegével, disznóhizlalóval. Ott állt, az etetőtől nem messze egy alacsony vadles, így hát én is ott helyezkedtem el alkonyattájt várva a jó szerencsét, a jó tündért, vagy legalább a táj angyalát.

Kicsit bizonytalan voltam, hogy nem ülök-e egy vadász helyén, aki bármelyik pillanatban feltűnik és a szokásos hivatalos hangon kiutasít a vadlesből, de még a területéről is. De hát próba szerencse – mondja a közmondás.

Már meglehetősen bealkonyodott, mikor az első disznók megjelentek az etetőnél és néhány felvétel után egyszer csak elakadt a film a gépemben. Mi a fene van ezzel a döggel – dörmögtem halkan, hogy a disznók meg ne hallják, meg hát a gépet sem akartam nagyon megsérteni, de a film nem akart tovább menni. No, ezért érdemes volt kibújni a jó meleg szobából – gondoltam, de már ki is lépett az első szarvastehén az útra. A mérgem meg csak nőttön-nőtt, ahogy az egész csapat – tehenek, borjúk, bikák vegyesen – szép lassan, megfontoltan átvonult előttem az úton az etetőhöz.

Gyönyörűek voltak. Talán azóta sem volt részem benne, hogy ilyen nagy csapatot, ilyen közelről megfigyelhessek. Gondolatban jó néhány tekercs filmet elpazaroltam rájuk és biztos voltam benne, hogy díjnyertes képek is lettek volna közöttük – ha persze ez a fránya film el nem akad.

Az este lassan éjszakába ment át és a fülem is kezdett fázni. Szép lassan hátrafelé elkezdtem lemászni a vadlesről. Lent még megálltam egy percre, hogy búcsúpillantást vessek a gyönyörű csapatra. Minden rendben ment, nem zavartam meg őket, csak a szívem fájt egy kicsit.

Hát, amint megfordulok, ott helyben meghűlt bennem a vér. Előttem néhány lépésnyire ott állt egy őzsuta és kíváncsian nézte zavarodottságomat. Még a fejét is oldalra biccentette, mint aki kérdezné – na mit ügyetlenkedik itt össze ez a mackó már megint? Bizonyára jót kuncogott magában, míg én nagy óvatosan lemásztam a vadlesről. Szóval álltunk és néztük egymást. Akkor már eszembe jutott, hogy bizonyára a tündérkéje küldte ide kárpótlásul a film miatt, de honnan tudta? Persze a tündéreknek sokkal jobb a szemük meg az orruk, mint nekünk. Ők még a gondolatainkat is ki tudják találni. Hát így történhetett. Amint így töprengtem, az őzi előre nyújtotta a nyakát, szimatolt és egy lépést tett felém. Én pedig, mint ami a legtermészetesebb, feléje nyújtottam a kezemet és szintén léptem egyet feléje. Már majdnem elértem az orrát, amikor rájött a nagy merészségére, visszakapta a fejét és oldalt fordult jelezve, hogy azonnal távozik, ha tovább erőltetem a kapcsolatfelvételt. Nem erőltettem. Csak gyönyörködtem benne. Szép, vastag, szürke, téli bundája itt-ott fehérrel szegve és a viselkedése olyan nyugodt és méltóságteljes volt, hogy elszégyelltem magam, amiért az én szívem a torkomban kalimpált. Aztán szép lassan, megfontoltan, de határozottan nekiindult. Még egyszer-kétszer megállt, visszanézett – talán búcsúzásképpen – majd eltűnt a bozótban.

Hazafelé aztán már eszembe sem jutott, hogy lemaradtam a szarvas fényképezésről, mert hát tudjátok, azok megvárnak. Ott lesznek holnap is, meg holnapután is, de egy ilyen őzi-tündérrel ki tudja mikor találkozik ismét az ember?

Leave a Reply




Current day month ye@r *