Erdei iskola 7./Sikáros

image post

Hohó, kiskomáim! Rakjunk csak a kályhára, mert jó a mese, melegít is, ha jó, de azért nem kell, hogy lefagyjon a mesélő orra.

– Papa, honnan tudsz ennyi mesét? – kérdezte Ádám.

– Hogy-hogy honnan? Hát a fényképekről, amiket csináltam. Azok mesélnek nekem én meg nektek. Nektek ezek csak képek, de nekem arról is mesélnek, hogy aznap, amikor csináltam őket merre jártam, mit láttam, mit mesélt az erdő, mit énekeltek a madarak és mit cincogtak a kis pelék, hányszor jártam arra, amíg ez a kép így sikerült és mi minden történt azóta. Szóval a képek mesélnek nekem és én csak továbbadom, amit hallok. Itt van például ez a vén, göcsörtös vadalmafa. Hej, hogy ez mi mindent mesél! Hogy mondjam? No, jó!

Valamikor réges-régen, amikor a Sikárosi rétet még hatalmas szálas bükk és tölgyerdő vette körül, olyan amilyen már csak a Lomhegy oldalában van, nekem még csak egy egyszerű diák fényképezőgépem volt. Az, amelyiket nemrég hozott neked Karácsonyra a Jézuska. Akkor még azzal jártam az erdőt és megpróbáltam lefényképezni mindent, ami az utamba került. Amikor egyszer itt, ennek a fának a közelében jártam, kiballagott elém a nagy fűből egy koca. Olyan közel volt, hogy meg sem mertem moccanni, de az mégis gyanút fogott, röffent egyet és eltűnt a másik oldalon. A röffenésre hirtelen nagy futkosás támadt és sorban egymás után három kis csíkos vadmalac szaladt át előttem. De ezt már én sem hagyhattam annyiban és rájuk sütöttem a fényképezőgépemet. A nagy csalódás akkor következett be, amikor a filmet előhívták, mert csak három fekete légypiszok volt látható a fa mellett, a fűben.

Ha jól emlékszem, akkor határoztam el két dolgot. Az egyik az volt, hogy vennem kell egy komolyabb fényképezőgépet, legalább olyat, hogy amit én látok azt ő is úgy lássa. A másik pedig az, hogy ez a Sikárosi rét egy nagyon klassz hely, ennek valami titka van, amit meg fogok fejteni. Az első bizonyult az egyszerűbb feladatnak, bár néhány évbe az is beletelt. A második, közel nyolc évig. Ez alatt az idő alatt számtalanszor jártam a réten, keresve a titok nyitját, sok száz felvételt készítettem, de a táj angyala mindig elrejtőzött előlem.

És akkor, az egyik télen nekiláttak a favágók és a Bükös patak oldalában kivágták az erdőt. Amikor ismét arra jártam, az oldalból nézve eddig ismeretlen arcát mutatta a rét. Ez volt az, amit kerestem. Innen, erről a pontról aztán télen, nyáron, ősszel és tavasszal mindig más és más és mégis, mindig ugyanaz volt. Úgy éreztem megtaláltam az angyalt. Ez a boldog állapot tíz évig tartott. Ekkor az irtás helyén az új csemeték annyira megnőttek, hogy már csak az angyal emléke és a sok fénykép maradt meg. Amikor már láttam, hogy vége a dalnak, egy ködös tavaszi reggelen ismét leereszkedtem a rétre. Az egész táj harmatban fürdött és a reggeli köd a rét nagy részét még elborította. Csak a Lomhegy lapos dombja mosolygott felém a ködön át. Nem volt ott más, csak ez a vén, göcsörtös, öreg vadalmafa. Így, hát neki panaszkodtam el az angyal miatti bánatomat. Csendben végighallgatott, egyet-egyet bólintott, majd széttárta az alsó ágait és csak ennyit mondott:

– Én vagyok a rét angyala és a többiek is mind azok. Elégedj meg velünk és elmúlik a bánatod.

Én pedig örömömben lefényképeztem úgy, ahogy itt látod, széttárt ágakkal, bólogatva.

Tagged :

Leave a Reply




Current day month ye@r *