Erdei iskola 10./Fülek

image post

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de Belső Bárándon innen, egy verőfényes, szép áprilisi vasárnap kibicikliztünk nagymamával fácánkurjantást hallgatni.

Tudjátok, a fácánkurjantás legalább olyan izgalmas tavasszal, mint a szarvasbőgés ősszel. Ha másért nem, már csak azért is izgalmas, mert amikor a fácánok kurjongatnak, akkor folyik a nyuszik boksz meccse és az őzek fülhegyezése is. Ezt persze mind nem tudja a magatokféle városi gyerek, mint ahogy én sem tudtam addig, amíg meg nem tapasztaltam.

Mikor beértünk az erdőbe, gyorsan eldugtuk a bicikliket egy galagonyabokor tövébe és nekivágtunk, ahogy illik, gyalogszerrel. Ez az erdő nem olyan, mint a hegyekben. Itt nincsenek szakadékok, meredek oldalak, sziklás gerincek és zúgó patakok, itt ameddig a szem ellát csak erdő és erdő. Bizonyára régen még a vadászok is eltévedtek a sok egyforma erdőben, ezért kitalálták, hogy keresztül-kasul, párhuzamosan és merőlegesen utcákat vágnak bele. Így könnyebb eligazodni, no meg vadászni is. Ha megismerkedett vele az ember olyan, mint mikor egy ismerős városban jár-kel. Ott tudod, hogy ezen a sarkon van egy jó fagyizó, a következőnél, ha balra fordulok megtalálom a kedvenc könyvesboltomat, ebben a házban lakik a Jóska és ott szemben a kis téren, abban a sárga házban lakik a keresztmama. Itt is így van. Már előre tudtuk, hogy annál a nyiladéknál, ahol fel van szántva az erdő széle, mindig csipeget egy-két fácán, amott balra a következő nyiladéknál áll egy vadles, amiről esténként az őzek kergetőzését lehet megfigyelni és amott a vén vörösfenyőnél, ha kicsit beljebb lopakodsz az őzcsapáson, ott áll a patak felett egy is híd. Ez a nyuszik kedvenc boxoló helye.

Amikor végigjártuk nagymamával az ismerős nyiladékokat, majdnem mindent a helyén találtunk. Ott kurjongattak az irtás szélén a fácánkakasok, és, hogy még jobban dicsekedjenek színpompás tollazatukkal, közben még fel is ágaskodtak, a szárnyukkal is csapkodtak, hogy biztosan rájuk figyeljen mindenki az erdőben, de legkiváltképp’ az összes tojó.

Már tudtuk, hogy mielőtt a hidacskához érünk, lassítani kell, fülelni és figyelni, mert a nyulacskáknak nemcsak nagy a fülük, de igen jó is. Nem is csalódtunk. A békésnek látszó csipegetés egy szempillantás alatt hatalmas vágtázásba ment át, majd ismét nyugodt csipegetés. Hogy aztán a két ellenfél hátsó lábaikra állva szabályos boksz meccsbe kezdjen. Ténylegesen boksz meccs volt. A tétje is nagy volt, a híd alatt csendesen csipegető nyúlkislány, csak hát a ring volt kicsit nagyobb a szokásosnál, egész tisztásméretű.

– Mondd, – kérdeztem nagymamát kifelé jövet – hol vannak az őzek? Láttad őket?

– Egyet sem láttam – mondta nagymama – lehet, hogy elköltöztek!

Így tanakodtunk magunkban és már a vadászok telhetetlenségére is gyanakodni kezdtünk, amikor kiértünk az erdő szélére. A melengető tavaszi napfényben az arasznyi őszi vetés ezüstösen hullámzott, ameddig a szemünk ellátott.

Istenem, de gyönyörű – mondtam – és hogy miért, miért nem, azóta sem értem, összecsaptam a tenyeremet. És akkor hirtelen – hát persze, megint a táj angyala – hatalmas füleket varázsolt a búzatáblába. Itt is, ott is, közelebb is, távolabb is szép barna fülecskék emelkedtek fel és kezdtek forogni, keresve a szokatlan zaj forrását, mint a radarok. Akkor már tudtuk, hogy hová lettek az őzek. Minden fül pár alatt ott lapult egy-egy a vetésben. Mi pedig, csak álltunk és néztük, ahogy szép nyugodtan, egymás után felálltak, csodálkozó nagy barna szemeket meresztve ránk, majd egy bakocska jelzésére összegyűlve egy nagy kört írtak le a táblában, majd eltűntek az erdőben.

A biciklikhez visszaérve megköszöntük a táj angyalának, hogy megint kegyes volt hozzánk és már semmi kétségünk sem volt afelől, hogy barátok lettünk.

Tagged :

Leave a Reply




Current day month ye@r *