Erdei iskola 12./Diszharmónia

image post

Az egy hét – négy öt nap – teljes egyedüllét, mint mondtam, már hozzá tartozik az életemhez. Pár évvel ezelőtt, amikor meditációs céllal először voltam egyedül novemberben Dobogókőn, rá kellett jönnöm, hogy a meditációra még éretlen vagyok. Még túlságosan izgat a külvilág ahhoz, hogy a belvilággal foglalkozzak. Volt persze akkor meditálás is, de több volt a csendes ücsörgés, szemlélődés, gondolkodás és szunyókálás. Aztán volt esténként írás is. Később, egyszer decemberben, máskor januárban, majd húsvét előtt adódott az a bizonyos u. n. csendkúra, amiről már írtam a  “Janó és a halak”-ban.

Idén szeptemberre esett. Nem egészen öt napra sikeredett. A harmadik nap reggel beállított a szomszéd telekre egy buldózer, egy teherautó és 6-8 ember, hogy lebontsák a házat. Akkor elhatároztam, hogy átteszem székhelyemet a Szerkövek alatti csöndes szurdokvölgybe. Odaérve letelepedtem egy sziklatömb tetejére és hallgatóztam. C.G. Jungtól olvastam, hogy a természet hangjára sokkal jellemzőbb a diszharmónia, mint a harmónia. Eddig fordítva tudtam. Most újra meg akartam tapasztalni.

Az előadás alapmotívumát az az enyhe szellő adta meg, mely hol erősebben, hol gyengébben, futamszerűen zizegtette a hatalmas bükkfák leveleit. Ez a tónus rendszeresen, de nem szabályos időközönként, hanem mintegy improvizálva festette alá a többi szólamot. Ehhez az alapmotívumhoz kapcsolódott a szellő hatására lepergő és halk koppanással földet érő őszi, sárguló levelek szólószerű, és a szellő erejével változó, kicsit késleltetett hangja. Ennek a hullámzó alaptónusnak a kiegészítése volt még az előzőekkel azonos ritmusban ismétlődő ágnyikorgás a fejem felett, melyet egy tavaly télen letört, de meg fent himbálózó ág adott elő. Az összes többi szólamot is már szólisták játszották. Az egyik egy “koloratúr szoprán” vörösbegy volt, aki az alapmotívumtól függetlenül szinte folyamatosan – csak kis megszakításokkal – adta elő áriáját néha elnyomva az erősödő alapmotívumtól, néha kiemelkedve a teljes csendtől. Ilyenkor szinte visszhangzott a szurdok a gyönyörű trillától. A másik kitartó szólista, aki szintén végigénekelte a műsoridőt egy kabóca volt, aki a sziklaletörés szélén, az irtás feletti fáról adta elő repertoárját. A dallam egyszerű volt. Mindössze egy hangból állt, szemben a vörösbegy káprázatos trilláival, de talán ez volt az a hang, amely az egész előadásnak egy mérhetetlen belső nyugalmat adott.

Ez a békés, halk-hangos áriákkal gazdagított hullámzás andalító muzsika volt fülemnek. Ha csak ez lett volna, már rácáfolt volna Jung megállapítására, aki a Zürichi tó partján bizonyára nem élhette ezt át. A többi már csak hab volt az élvezet tortáján.

Valahol, nem sokkal az első tétel vége előtt jelent meg két holló. Először nagyon magasan jártak és tompa, tubaszerű krákogásuk szinte észrevétlenül lopakodott be az alapmotívumba. Aztán ahogy körözve egyre lejjebb szálltak úgy erősödött a szóló. Majd mikor egy rövid időre megpihentek a sziklák feletti egyik fa koronáján fagottszerű duójuk minden más hangot elnyomott. A tétel úgy zárult, hogy megjelent néhány szajkó is, rekedt pisztonjuk hangjára a hollók is szárnyra kaptak, kemény szárnysuhogásuk és egyre halkuló károgásuk ismét beleveszett az alapmotívum lágy ringásába.

A második tétel ugyanúgy kezdődött, mint az első, de a hollók duója helyett most egy sereg kiránduló gyerek hangja szűrődött be halkan a levelek között. Ahogy halkult a gyerekzsivaj, hírtelen, minden átmenet nélkül lépett be két szólista. Lent Dömösön megszólalt a harangszó és a szellő ringatózását követve kísérte az állandó szólistákat, majd szinte ellenpontként felbúgott egy vontatóhajó kürtje is. A két rövid téma után ismét visszajött az alapmotívum, de egyre hosszabb szellőszünetekkel, így zavartalanul élvezhettem a vörösbegy és a kabóca szólóját.

A harmadik, befejező tétel teljes csenddel indult. Már majdnem felálltam, hogy vége az előadásnak mikor, szinte beintésre megszólalt egy szarvasbika fent, valahol a Keserűhegy gerincén. Szomorú, fájdalmas dallam volt. Csak háromszor ismétlődött meg a tétel során, de a hátamon végigfutott az a bizonyos remegés, ami csak szarvasbőgéskor, vagy néha egy-egy Beethoven szimfónia, Chopin ballada, vagy Schumann románc hallatán szokott.

A tétel vége felé ismét elnémultak a szólamok és csak a szikla alatti kidőlt fán szaladt végig egy kis erdei egér, s ahogy a száraz levelek közé beszaladt azok csengése olyan volt, mint egy Mozart operában egy törpe, vagy egy kis kobold mozdulatát követő csengettyűszó.

Az előadásnak vége lett. A gerinc mögül hirtelen repülőgép szállt elő és dübörgő moraja vasfüggönyként zárta le a harmónia hangjait.

Csendben felálltam. Nem tapsoltam, mert a többiek sem tapsoltak. Mint egy Händel mise végén a templomban. Nincs zajos siker, csak áhítat, alázatos csendes szárnyalás van. Végül is mi történt? Semmi különös. Teljesen banális. A természet élt és én hallgattam az életét. Diszharmóniát csak a repülő beléptekor éreztem, de akkorra már véget is ért nekem az előadás. Vagy mégsem? Nekem sem? Azóta is bennem él. Bármikor be tudom kapcsolni, mint egy vókment. S ha bekapcsolom a város zaja kikapcsol. Azért valamit Jung is tudhatott erről a harmóniáról, ha kint élt egyedül az Alpokkal szemben, egy tó fölötti hegyoldalon. Érezhette, hogy ez a harmónia emel, helyre tesz, kiegészít, összekapcsol, kikapcsolja a tudatot és a tudatalattit felerősíti. Ezért jár az ember az előadás után lassabban, halkabban, el-elmélázva.

Tagged : ,

Leave a Reply




Current day month ye@r *